November 21.

Az izzadt alakok összemosódtak a szemem előtt, a lány azt mondta, ez így már nem jó. Kiléptem, egyre hátrébb, de nem jelentett semmit. Utolért. Egész héten erre vágytam, sóhajtottam, eldobtam a lapokat, repültek és figyeltem a semmirevalóságukat. Lassan és egyszerre gyorsan. És ott akkor, te persze nem érted, nem értheted, mennyire kétségbeestem. Mindennek vége lett olyan hamar, és csalódtam a világban újra, pedig annyira gyönyörű, túlcsordul benne a szépség, bele tudnék halni olykor-olykor, de vannak napok, napok, amikor csupán porcica vagyok a sötét ágy alatt. Fájt, nagyon, égett. De nem számított. Sosem akartam, hogy véget érjen, és mégis. Olyan butaság. Jön a következő hét, és a következő.

Éltem a zenét, egészen éltem, jobban senki, hisz mindent annyira nagyon átérzek. Érted? Kiborultam és belehaltam, de közben mosolyogtam és örültem. Állatok voltak körülöttem, és undorító sörszag áradt belőlük, izzadt testeken tapogatóztam, mint a vak, csúszott a tenyerem a csúszós felületen. A hajamat húzták, odaragadt, rájuk, nem akartam tudni róla. A padló nem változott, száznyolcvan fokban vizslattam a sötétségben, mindent láttam és semmit, a hiába segítségért nyújtott kezem felett a hanyagságot, s rám borultak, és már nem fájt többet semmi. Hangok zizegtek a fülemben, messziről érkeztek. Húztak. A csőcselék pedig ki tudja – ment a zene vagy már nem? Ki tudja. Én nem, és a szégyentől pislogó szemem kitekintett oldalra. Úgy meresztettek, mint a legutolsó alkoholistát.

Vizet kaptam, már untam, de barátaim kedvesen bántak velem, óvtak, pesztráltak, azt akartam, hogy örüljenek, bulizzanak. Csóválták a fejüket. A nagy pupillákban hunyorgott az aggodalom, selymes kezei között dideregtem. És legbelül. Nem találtam önmagam, zavartan kapkodtam a fejem, hova, hova? Mikor jön és merről érkezik? A pánik. A lány megrémült a viselkedésemtől. Segíteni akart, de bezárkóztam önmagamba. A ronda hajam hullámait bámultam, azt akartam, hogy mint előtte, csillogjon, de összeizzadtam, és a szemem alatt karikák idegesítettek. Remegtem, legbelül. Ijesztő, a szívem úgy dobogott, mintha nem is odabent lenne, hanem kint. S mi történt? Mert nem emlékszem. Kint ültem, ő suttogott valamit, de nem emlékszem. Nem ittam semmit. Mi történt? Tépelődtem, haraptam az ajkaimat, kétségbeesetten, jobbra-balra, balra-jobbra. Csöng a telefon… Jön és megy, mond valamit, nem értem, nem ér el a tudatomig. Ijesztő. Itt vagyok, ott vagyok, nyílik az ajtó, záródik, a kezembe nyomja a két papír ötszázast. Mi van már? Rohanok, kezd minden visszatérni. Emberek, sokan, és rohanok. Kéz a kézben, szorítja, rohanunk. Kifele. Nevettem. Megláttam őt. Mosolygott kissé delíriumos állapotban, és akkor kijózanodtam. Kijózanodtam, pedig nem ittam. De már biztonságban voltam…

2014. december 3.