Mintha élnének...

Őrült vagyok. Agyam jobb féltekében elhelyezkedő szereplőkbe lehelek életet. Elképzelem kék szemük csillogását a nap minden szakaszában, láthatatlan fésűvel simítgatom agytekervényeimen körbetekeredő hajszálaikat. Minden tudok róluk. Érzem a mosolyukat, hallom nevetésük delejes visszhangjait belső fülem nyílásában. Ismerem a szenvedésüket. Minden cseppjét. Szavaik és tetteik súlya a mélybe húz, és hagyom, engedek nekik, hadd hempergőzzek képzeletem mocskos melegágyában. Velük. Mintha élnének…
Lerágott szavaikon csüggedek, ha kell, órát hosszat, miközben persze a gyönyörű valóság takarója lágyan simogatja bőröm. Vagy csak a reggeli hűvös szél? Vagy csak egy óvatos csók? Bárhogy is, ha lehunyom szemem, ténferegnek bennem, mint a hangyák, megérzem őket, lépteiket. Foglalkoznom kell velük. Ápolgatnom, nyaldosnom kell magam által okozott véres sebeiket. Mintha élnének…
Börtönük én vagyok, az elmém, ahol születtek, s ahol maradnak örökké. Beléjük halok, ha kell, s legyenek mindig! Legyenek örökké! Szabdalják szét megtépázott fantazmagóriámat, lubickoljanak végtelen tudatom forró vizeiben.   
És írok, írni kezdek. Betűk, szavak, mondatok, vesszők, kérdőjelek. Zsúfolttá válik a papír, oldalak telnek meg. Egyre őrültebb leszek, de nem érdekel. Csak ez az egy! Suttogom minden dialógusom leírt szavait. Már élnek. Annyira boldog vagyok, az öröm túlcsordul bennem, kifolyik, bele a papírba. Mert élhetnek! Immáron örökké!   

2015. május 3.