Mert ti felesküdtetek ellenünk!

Csodálatos az idő, a tél elmúlt, eljött a biciklizés szezonja. Előveszem régi, féktelen, csengőtelen, lámpátlan biciklimet, megjavíttatom, felszerelem, s végre újra használhatom. Örömmel konstatálom, hogy több bicikliút is létesült az elmúlt egy év alatt, s főleg olyan területeken, ahol gyakrabban közlekedek. Tisztában vagyok vele, mik a szabályok és azzal is, hogy nem egyet megszegtem már én is, és ha törik, ha szakad, elő fog még fordulni.

Elindulok. Ahol lakok, ott még nincs bicikliút rögtön, keresnem kell egyet. Ragyogó az idő, az emberek mégis mogorvák és bambák. Nem egyszer tapasztaltam. Mosolygok, ők kimásznak a föld alól és egyre sietnek. Próbálok lassan tekerni, szélen, az utcán sok járókelő csatangol. Nem néznek sehova, csak lefele. folyton csak lefele. Vagy észrevesz, vagy nem. Lassan tekerek, Isten ments, hogy elüssem, csengetek, ha kell, ő nem megy arrébb. Ő a gyalogos, birtokolja az utat minden ízben. Ő nem hajlandó, csak arra hajlandó, hogy a legtüskésebb hangstílusban közölje velem, én vagyok az útban. A kislányok a mobiljukat mustrálják, mosolyognak, szerelmesek. A szerelmesek pedig nem néznek fel és főleg nem erőre. Csak sétálgatnak a napsütötte betonszegélyek között és egyszer csak behúzom a féket. Nem akarom felhúzni magam, ő arra sem méltat, hogy elnézést kérjen, nem, tovább bámulja a telefont és egyszer csak lefejeli a közfalat - remélem. Még mindig szélen gurulok tovább, lassan, óvatosan, a gyerekek kiszaladgálnak elém, az anya nem figyel rájuk, de persze ha elütöm, én leszek a felelős.

Végre, bicikliút. Zebra. A zebra zsúfolt, esélytelen itt átkelni anélkül, hogy az édesanyámat valaki ne titulálná útszéli kurvának. Leszállok, áttolom. Tudom, így a szabályos, másfelől, rengeteg az ember.  Tök mindegy. Akkor is beszólnak. Szó szerint idézem: „Hát ezek a biciklisek mindenhol ott vannak…” „Utálom a bicikliseket!” 

Végre, átértem. Bicikliút, lefestve salakszínűre. Jól elszeparált. Felülök, hajtok tovább, kicsit gyorsabban. A mellettem futó gyalogosút széles, de az embernek nem elég. Ő nem hajlandó ott menni, ő a bicikliúton megy.  Nem szólok semmit. Ő pofákat vág, és beszól. Igen, beszól.  Én nem reagálok. Én már rég más vizeken evezek, ő még üvöltözik a félmúltból. Megyek tovább, újabb zebra. Felgyűltek a biciklisek mellettem. Nem szállnak le, mert rövid a zebra, és azt gondolhatják, amit én: ha minden zebránál leszállnánk, körülbelül egy-két percenként kéne megállnunk. Sosem érünk célba. Azért én mégis lepattanok róla, áttolom, mert itt is sok a gyalogos, nehogy én legyek már a napjuk elrontója. 

Tolom, a bicikli úton. Egy izmos váll nekem ütközik. „Menjééé’ arrébb!” Dörmögi. Nem felelek. Újra felszállok, és kicsit gyorsítok, ugyanis alig látok magam előtt járókelőket.  Végre megérkezem. Kinyitom az ajtót, egy nénike sétál felém, udvariasan köszönök, nyög valamit. Látja talán, nehezemre esik egyszerre fogni az ajtót és be is menni, azért igyekszem. Nem segít. Nem baj, talán siet. Bejutok, felemelem a biciklit, felviszem az öt lépcsőfokon, és be a lifthez. A nénike nem várt meg, becsapódott a liftajtó, és felment az első emeletre. Én a kilencedikre tartok. Nem baj, megvárom a következő liftet, újabb lakó. Köszönök. Visszaköszön. A megjegyzés nem maradhat el: „Minek viszi fel a biciklit?” És ön minek lélegzik? Megérkezik a lift, beszáll előttem, nem segít megtartani az ajtót. Nem baj, erős vagyok, felállítom a bicajt, begurítom, hely még akad. Beférne még két ember is. Megérkezem.

Nézzük csak lefele. Megtörtént eset! Jön a lift, felállítom a bicajt. Megáll menet közben, beszáll egy nyanya. Gonoszul néz, lefele konyul ráncos ajka. „Összekoszolja a tükröt” – morog. Nem tudom, ki volt az, aki úgy vélte, egy liftbe elengedetlenül szükséges egy tükör. Nem felelek, amikor leköpte valaki és a csurgó csula végignyalta az üveget, azt is biztos a biciklim okozta. Ha bele akarunk kötni valakibe, belekötünk. Megérkeztünk, a nénike kiszállt, én abban hittem, megtartja nekem az ajtót, míg kiszállok. Elindultam, és akkor a liftajtó rácsapódott a pedálomra. Eltört. Ennyit erről. Kiszálltam. A néni után néztem. 

Felesküdtetek ellenünk? Tekertem kissé szomorúan, a pedál még működött, de nem volt valami egészséges. Meg kell javíttatni. Egy bevásárlóközpont felé hajtottam, út közben egy férfi megkérdezte, miért itt biciklizek. Erre csak annyit mondtam, nincs a környéken bicikliút, sajnálom.  Ő közölte velem, akkor ne biciklizzek.

Megérkeztem. Leszálltam. Kerestem egy helyet a kerómnak a tárolóban. Sok-sok ember téblábolt, bambán, unottan, nem néznek sehova. Semmi hasznuk. Mobiloznak, kacarásznak, felháborodnak, beszólnak, bunkók, és udvariatlanok.

Persze sorolhatnám még, ahogyan azt is, vannak még rendes emberek.  Akiknek nem probléma, ha egy liftben kell velem levegőt venniük.  Az anyát-apát, aki figyel a kisgyerekére, és ha látja, jövök, megfogja a kezét és figyelmezteti, hogy alaposan körül kell néznie mindig. A lányt, aki bocsánatot kért. A kedves nénit, aki rám mosolygott a zebrán, amikor leszállok és így szólt: jó ezt látni!

Nem csak én tapasztaltam ezeket. Mert ti felesküdtetek ellenünk, biciklisek ellen! Ahogy minden más ellen, ami nem tetszik! Minden ellen, amit ti sem csinálnátok másképp!

2015. április 20.