Meditáció

El fogom érni...

 Erősen koncentráltam, s ahogy a vízcseppek fejest ugrottak a vízzel teli kádban, úgy hánykolódtam valahol, ez már az a világ. Az elme és a valóság között, egy új dimenzió, és mégis amennyire nem ez az a valóság, olyannyira az is.
Valami örökzöld tájon sétáltam, de még becsukott szemem nem engedte a csodát látni. Tapogatóztam, és egyre nyitottam volna pilláimat, de azok leragadtak arcomra. Éreztem a levegőt, az életet, ahogy van, és ahogy máshogy nem is szükséges, hogy legyen.
Hosszú hajszálaim tekeregtek a tükörsima víz felszínén, egy buborékba ütközött a vége, kipukkant. Közben haladtam tovább, a nap sütött, nem láttam, de a meleg átjárta bőrömet. Minden homályosnak bizonyult, és követtem a lelkem hangjait. Ez már majdnem a tökéletesség. Libegett hajzuhatagom hátamon, a fűszálak lábujjaimra tekeredtek.
Minden itt volt, minden, ami örökké él, ami halhatatlan. Pár lépés után egy alak jött szembe, a nap átsütött auráján, zavarta szemem, melyet nyitottam, s egyre nagyobb lett a rés. Domboldalak szegélyezték a teret két oldalról, s amint megláttam őt, repültem felé, és szó szerint. Repültem, elrugaszkodtam a földről, a valóságról, és menten ott találtam magam a karjaiba. Nem láttam még mindig az arcát, a ruháját, a mosolyát, de éreztem, tudtam, ő az. Nevettünk, s egyre nagyobb lett a rés.
A tüdő megtelt vízzel, az oxigén tovatűnt, a mező egyre világosabb, egyre szebb lett. Egyre látta, mit látni lehetett, s az evilág úgy szakadt foszlányaira. Már nem remegett szempillám, mint olykor, mikor nehezemre esik elaludni. Már nem fájt semmit, már nem féltem semmitől. Igazán szabad lettem, s öleltem őt, és teljesen kinyílt a szemem. Megérkeztem, itthon vagyok és veled.