Ma már nem vicces...

Egymás vállaira dőltünk, annyira nevettünk. Ma már nem vicces. Fura, hogy ezek a foszlányok itt csiklandozzák emlékeim érzékeny felszínét. Olykor bevillan a képkocka, mintha a villanyt le-fel kapcsolgatná valaki. Végül persze kihuny a villanykörte izzószála. És mi marad?
Az egyik kacaj a másikat nyomta el, ki volt a hangosabb, nem tudom. Ma már nem vicces. Úgy röhögtünk, mint a legőszintébb gyerekek. Azok voltunk.
Az illata odakéredzkedett hozzám, egy pillanatra a barátom lett. Majd magamra hagyott, s csak néha tűnt fel abban a nagy sivatagban, hol a tohonya cselekedet meglátatta magát a lépcsőfordulóban. Követtem. Én értékeltem az embert az illat alatt. Ő nem. Ő sosem. Régen volt már. Nevettünk, nagyon. Ma már nem vicces… 

2014. február 9.