Láttam

Láttam az erős szívet
Reszketve földre omolni.
Nem az Isten, saját maga
Ítélte halálra, s a holmi
Akarat egykoron
Ma már csak téveszme,
Ódon emlék,
Az ego feszítette keresztre.

Láttam a gyönge halandót
Véráztatta csuklóval,
Sírva felém nyögve
Bukott hittel és szóval,
Kérlelve, hagyjam veszni
Sajnáljam sorsát,
Mit maga kovácsolt,
És elharapta torkát.

Láttam megvonó vállat
Nehéz feladat alatt,
Úgy bukott el, 
S a dicsőség hanyatt
Borulva elmerült
Némán…
S most ködös ablak mögött
Mereszti az álmot mélán.

Láttam imát
Hitetlen egekbe szállni,
Repedezett ajkak suttogták,
Nem akarták már számlálni
A kín éhes napjait,
Gyomorsav marta ideggel,
Mosatlan párnába belebőgni
Átkozott élet foszlányait minden reggel.

Láttam a hazugság
Pumpálta érdek
Igazságtalan létét.
Mocskos férgek
Ingyenélő gyermekeit
Továbbbomlasztva még évekig,
A már lebontott falakat, midőn
A gyötrődést élvezik. 

Láttam szétbomló ujjakat,
Mit még valaha a szeretet
Fonott szorosra.
Most csak megvető szemeket
Kémlelem, zsugorodó pupilla,
Elfordított arc mesél
A hiányról, mit maga dobott
Éhes kutyák elé.

Láttam a saját szívem
Darabokra törni.
Lélek-szilánkok között
Tátongó bánatom felsöpörni.
Jött újabb, mindig jött újabb.
Lapátom silány,
Repedésein újból lábam elé
Hullt igám.

Láttam a valóságot,
Színezve feketére,
Mosolyt elrejtve
Poros szekrény tetejére.
Gyászolva vén idők
Gyertyaviaszba nyomott emlékét,
Szobafalra aggatott, keret mögé
Préselt, vidámság-fényképét.

De láttam a kacagó,
Öleléssel záport űző
Mindenség erejét karjaimban,
A lelket összefűző
Szavak erejét.
És láttam a szépet.
Az örök tavaszt napsugarakkal,
Mi csak annyit mond: ennyi az élet.

2014. január 27.