Cinóber

Sosem láttam még olyan gyönyörű zöld füvet. Az a tipikus zöld szín, amiben ott van az élet, a tavasz. És valami apró, fekete valami lapult a fűben. Mintha mozgott volna. Erősen figyeltem. Közelebb lépett, vékony fekete lábai alatt elhajlottak a fűszálak. Fényes volt, gyönyörű.
- Szépség – leguggoltam és megsimogattam a fekete macskát. – Hát te ki vagy?
Nem félt, mint a legtöbb kóbor cica, bátran kezem alá dugta nedves orrát, megszagolt és beledörgölte édes pofiját tenyerembe. Doromboló hangot hallottam, rezgett a cica teste, simogattam. Egészen áthatott a szeretete, ez az apró semmiségnek tűnő csoda.
Eldobta magát, hasát mutatta. Bízott bennem, a kezdetektől fogva. Ott hagytam a szívem, tovább indultam.  
Sokszor jártam arra, és ő ott volt. Ott lapult, amikor megpillantott, szaladt felém. Dorombolt, miákolt, megjelölte a lábamat, a kezemet. Nevetettem, játszottam vele. Megmutattam a barátomnak, immáron együtt játszottunk vele, néztük, ahogy pajkosan vergődik gerincén a fűben. Bolond macska volt, igazi bolond macska. Igazán megszerettem, a szívemhez nőtt. De véget ért a nap, és el kellett búcsúznunk tőle.
Minden nap várt, mindig szaladt felénk. Elérkezett a tél, irtóztam a gondolattól, hogy fázni fog. Bántott, megviselt. Nem akartam cserbenhagyni, igazán nem. Tudja a fene, miért, egyszer csak nevén neveztem:
- Cinóber, gyere ide!
Cinóber? A macska fekete, láthatóan fekete, a cinóber pedig egy vörös szín. De a számon akadt a szó, nyeldestem lefele, ahogy kipréseltem. Cinóber. A barátom is cinóberezni kezdett. Együtt cinóbereztünk. És Cinóber hallgatott egy idő után az új nevére, követett minket, és hiszem, szeretett minket.
Aztán jött egy nap, és megfogtuk az otthoni macskaszállítót. A másik macskát figyeltem, behunyta büszke szemeit, aludt vagy nem.
- Viselkedned kell, ugye tudod? – beszéltem neki. – Ugyanis ma egy új cica költözik be hozzánk.
Levittük a dobozt, és próbáltuk belecsalogatni Cinóbert. Nem akart belemászni, még csalira sem. Szagolgatta ugyan, de semmi. Végül beleraktuk, és bezártuk. Nyávogott, és megijedtem, hogy ez még sem jó ötlet. Szinte sírt, pedig öt perc múlva már ki is nyitottuk a dobozt. Kilépett belőle, immáron a szőnyegre.
- Itthon vagy, Cinóber. Végre itthon vagy!
Rögtön enni kezdett, de pár napig zavartan bujkált, főleg a szekrény tetején. A másikkal nehezen jött ki. Azóta ő ott az úrnő, belakta magát, néha meg is karmol. Sokat hepajkodik éjszaka valami játékkal, amivel sokszor felkelt. De ő az én szemem fénye, az egyik. S ő… Hát igen, most már nem mi birtokoljuk őt, hanem ő minket. Mert ő macska. Cinóber, a fekete macska.

2015. május
 

Készíts ingyenes honlapot Webnode