Az orvosi rendelőben

Egyetlen egy könyvvel és egy mobiltelefonnal indultam utamra. A táskámban a semmi lötyögött oda-vissza. Ezt hallgattam az üres csendben és elővettem az összes erőmet, hogy belökjem magam előtt az ajtót. Láztól csillogó szemem felpillantott a seszínű kövek unott figyeléséből. Rengeteg élősködő és különféle állatfaj pislogott vissza a faszékek tömkelegeiről. Hallottam még a reccsenését is némelyiknek. Köszöntem, s erre mind még erőteljesebben rám tapasztotta hunyorgó szemét, vöröses gennyes hártyában forgott betegségtől kilazult szemgolyójuk. Bátorkodtam megszólalni:

- Ki volt az utolsó? – a hangom halk volt.

Kígyók sziszegését, disznók röfögését hallottam. A legkövérebb példány előre mutatott, mire a nőstény, aki előtte állt, nyáltól csöpögő szemfogaival őrjöngeni kezdett. Erre az összes állat egymásnak esett.

Leültem. Óvatosan, még arra is ügyeltem, hogy egyedül csak a székem szférájában legyek, sehol másutt. Két állat mellettem végigszagolt, figyelmesen, rájuk sem néztem. Préda vagyok, semmi más. Az ajtóra szegeztem szemem, majd előhúztam a könyvet a táskámból és kinyitottam. Falni kezdtem apró betűit, oldalról oldalra. Megsimogattam a nyakamat csigolyám vonalánál, forrón égett. Megérezhették a szagom, az egészségtelenségem, most végem!

Csend lett végül. Nyikorgó székek dallami sikoltoztak fülemben ott, ahol a hangok találkoznak. El sem hittem, hogy csend van végre, és az állatok sorban vonultak befele a rendelőbe.

Aztán egy mélyebb hang szólalt meg valahol mögöttem. Dörmögött. Ízléstelen szavakat forgatott kirohadt fogai között, egyre hangosabban és hangosabban. A mellette lévő is csatlakozott. Immáron csak olvastam, de nem fogtam fel, mi is az értelme.

- Undorító, dagadt disznó lett – röfögött mögöttem valaki. – Egyszerűen nem értem, hogy engedheti el magát valaki ennyire.

Hátralestem, óvatosan, ugyanis még a két orr szimatolta hogylétemet mellettem. Mégsem disznó volt, csak azt hittem hangjáról. Két szeme távol esett egymástól, ijesztőnek tűnt, visszafordultam.

Újra csend honolt, élveztem. Addig, amíg a váróterem összes lénye hőbörögve egymásnak nem esett. Azon dulakodtak, hogy ki a következő. Lapoztam. Egy nő mögöttem, kivételt képezve az állatok közül, vészesen sóhajtott, rálestem, minden rendben van-e vele. Felállt és odasántikált az ajtóhoz. Túl sokat várt. Az idő fogaskereke gyorsan pörgött, a könyv utolsó oldalát lapoztam. A nő végre sorra került, az állatok némileg lehiggadtak. Amikor újra felmértem a terepet, egy hosszú és mély pislogás után embereket láttam magam előtt ülni vagy állni. Beteg, csúf, vén embereket, akik örökkön örökké vártak a kinyíló ajtó összes mozzanatára.  

2015-04-27.