Részlet
A díler ült az asztalnál, és csak úgy helyben mozgott. Lehunyt szempillái reszkettek, de így vakon is érzékelte a világot, az anyagot, a faasztal szálirányának vonulását, a minták elhelyezkedését, a lecsiszolt felület megcsillanását. Mindent, ami a világ, még annál is többet.
- Jó, nagyon jó – mosolygott Vivien felemelt arccal.
A fiú kinyitotta a szemét és a lányra lesett. Ingjén a csíkokat követte, ahogy összekapcsolódtak egy másikkal. Csodálatos.
- Nem táncolunk? – illette magát a lány, nem bírt nyugton maradni.
Felálltak és beíveltek Daisyhez és Markhoz, akik kis hívják nyilvánosan szerelmeskedtek. De nem törődött velük senki. Vivien idétlenül mozgott, lökte egyik lábáról a másikra saját súlyát. Teljesen másmilyen volt így lépni, érezni a cipő belsejét, ahogy körbefonja lábfejét.
- Szeretném tudni a neved – mondta a fiúnak.
- Ne akard.
- De igen. Kérlek.
Közelebb lépett. Belekapaszkodott az alkarjába, hogy ragadja magával. Bárhova is, csak az ne az East Beach Streeten található London Trader belső parkettájával párhuzamos lét legyen, ne Hastings számára semmirevaló világa, ne ez az élet. Legyen egy másik, harmadik, fejlettebb, szép, háború, családi vita nélküli. Talán gyertyafényes vacsora két személyre, barna szempárral szegezve kéksége tekintetét. Vele…
Megrázta a fejét, nem akarta látni, amit látott, ami előtte zajlott feketén-fehéren. Kapaszkodott. Cseppfolyós puszik halmaza, kacaj, nem is olyan nagy ez a kocsma, mégis… Észreveszik, leleplezik titkaikat. Vagy csak képzelet?
Táncoltak, ő még mindig fogódzkodott, pörgött. Megpörgette. Sikítva röhögött, elsuhant valami, amit felfogott az agy. Nevetni akart még, de nevetni nem volt elég. Most minden kellett, minden, ami túl kevés jelenleg és semmi, ami sok volt a hétköznapok ólomsúlyos takarói alatt.
És mégis, kusza gondolatok között oktalan örömmel létezett tovább. Megmagyarázhatatlan vidámság költözött a bőr alá, az összes szőr nyílegyenesen mutatott előre, az izgalom sóhajtós lélegzetvételei nyitottak előtte újabb boldogsági színteret. A tüdeje kitágult, a színek eddigi fátyolos külsői élénkké változtak, eddig nem létező színekké.
Kacagtak. A hirtelen beszívott levegő nekiütközött a fehéres-sárgás fogak zománcainak. Vivien kiszáradt ajkai életre keltek, úgy érezte, nem fájhat többé, meggyógyult. Bizsergett orra. Megvakarta.
Ujjszorítást érzett orrnyergén. Befogták az orrát. Mi történik?
Szipogott, szívott egy jó nagyot. Ami az orrában megülhetett, most arrébb csúszott. Engedett a szorítás. Kinyitotta a szemét, bár észre sem vette, hogy becsukta. A díler leemelte a kezét. Meg akarta kérdezni, mit csinál, de nagy boldogágában nem talált megfelelő szavakat.